Bagi László Hezekiah: Állomás

Úgy érzem, hogy az élet egy nagy utazás. Mindketten utazunk, mégis én egy helyben maradok. Egy állomás vagyok az életedben, de az út még hosszú. Egy állomás, mely nézi, hogy a vonatok jönnek-mennek, utasok ezreit ismeri már. Egy állomás, mely nagy ablakszemeivel figyeli a sín-menti fákat, melyek most, õsz lévén fájdalmas sóhajtással engedik útjukra kedves kis leveleiket, hogy aztán põrén fázzanak a télben. Fázzanak, amíg fel nem berreg a motor, és a láncfûrész derékba nem töri létüket. Egy vagonba kerülnek, és útnak indulnak. Már nem fáznak, sõt valahol majd meleggé varázsolnak egy-egy otthont, egy-egy békés szívet. A fák is elmennek, csak az állomás marad. A szürkületben hunyorog, maga sem tudja miért, de megmagyarázhatatlan, furcsa érzése van: szerette a fákat, szereti ezt a helyet, szereti a vonatokat és van egy nagyon kedves utasa is. Szeret, de most valamitõl mégis fél…

Aztán megtudja, hogy ez volt az utolsó vonat, ezt a vonalat megszüntetik. Csak az állomás marad. Néha még eszébe jutnak az utasok, a vonatok, éjszakánként felrémlik a vonatfütty, szinte hallja is a távolból, mint ahogy az elszáradt leveleket, amiket tovasodorva megcsörrent a szél. Aztán azok is szerteröppennek egy fuvallattal s csak a kopott falú, néma állomás marad. Álmodik, sóhajt, emlékeiben kutat és ablakszemeivel sír reggelente, amikor eszébe jutnak a boldog pillanatok…