Én és a magány: vagyunk a milliók, Elsuhanó árnyak, szárnyak, várnak Valahol talán, s szeretnénk hinni jót, Hinni a fiúnak, a lánynak, a vágynak, Míg sötét képet fest a nappali fény A házak falán, s kergetjük az álmokat, Ahogyan õ is, te is, a magány és én, Mert félsz változni, pedig támogat Ez az éj, neked ragyognak a csillagok, De a földet bámulod, ámulok, s elájulok Kissé mikor elalél minden gondolat, S a bánat poharát nyögik a bárpultok, A cigaretta füstjén át nézed sorsodat. Én és a magány meg azok a milliók, Kiknek varázsa szunnyad még csendet, S a fájdalmukat írja a nap, indigót Használ, s így a másnap is reszket. Sápadt arcukon a Hold tükörképe, Esõkönnyekben áznak, öklöket ráznak, S a lélek kiált, hogy végre tépje Görbéjét mutató papírját a láznak, De csapjon magasba lángja a tûznek, S legyen sarkán az ember kicsit vagány, Higgyen a szépnek, ne csak a bûnnek, Hogy jól érezzem magam én és a magány, Te és a perc meg a végzet, ahogy a szélnek Súgja a végtelen névtelen a titkokat, Melyek idõtlen fagyott hõben benned élnek, S ahogy az ajtót ma reggel nyitottad, Oly könnyedén tárja magát eléd az élet, Nálad a kulcs, csak nem érti meg a kinti szót, Belsõ hangra vár a zár – nyisd ki, kérlek, Hogy veled legyek én és a magány: a milliók…
A honlapon található versek felhasználása csak a szerzõ nevének feltüntetésével, a forrás (könyv, honlap) megjelölésével, idézetként történhet! A novellák, karcolatok csak a szerzõ engedélyével közölhetõek le újból! A letölthetõ anyagok nem módosíthatóak és csak a szerzõ engedélyével kerülhetnek kereskedelmi forgalomba.
