„Nem kell Istennek lenned, csak embernek általa… s én hiszek tebenned…”
Zajok a fejemben, utánam lábnyomok, Néhány lámpa az alkonyban fényt zokog. Végigsimulnak az árnyak a városban, Hazugságok, miket sosem számoltam, Csak félrerúgtam, mint az utcán a rögöt, De tudom, hogy fáznak a falak mögött, Hallucinogén létbe bánatot fojtva, Vagy csak egyszerûen könnyeknek foglya Az ember, s poharában színültig félelem, A test nyöszörög, nyüszít, de a lélek nem, Csupán álmodik, vár, hogy legyél önmagad, Mert húzhatod az igát, de a cérna elszakad, Földre hull az üveg, szétfolyik a koktél, Látod a füstön át: a szõnyegen folt, vér. Vörös csepp, a tegnapi szenvedés emléke, S érzed, csak úgy, magától sosem lesz vége…
Kinézel az ablakon, sötét tengerben a nap, Az elúszó égi hajókkal tán az idõ szalad… Morajlik, villám fénye festi szobádat, S ahogy az arcodat nézem: csodállak, Mert van, amit az esõ sem most tisztára, Csakis a lobogó tûz, szívednek világa, És az a láng tekint szemeidbõl most felém, Melyben minden múlandó fölött él a remény…
A vihar után nyugalom, de újra kél a szél, És nevet, majd sír, s mosolyog az, aki él, S bármi fáj, - nagyon fáj - tovább kell menni… Sosem volt könnyû föld gyermekének lenni: Beléd mar, megpróbál minden nap, Vágy… kétség… elmúlás… és a gondolat, Amint harcol, s pár idea összedõl. Olykor nagyot markolsz a semmibõl, Ám ahogy fogod, rájössz, ez is valami, S kiáltod azt, mit a csendben hallani: A lehetetlen és véletlen nincsenek, Csoda van, - csak hozzá kevés az ismeret. Ne rohanj el keresni, hiszen benned lakik, S kuszának tûnõ útjain elvezet majd a Hit… Áldott vagy, nem áldozat! Bár terhekkel teli, De szeretsz… Szeretsz… és ettõl vagy emberi…
A honlapon található versek felhasználása csak a szerzõ nevének feltüntetésével, a forrás (könyv, honlap) megjelölésével, idézetként történhet! A novellák, karcolatok csak a szerzõ engedélyével közölhetõek le újból! A letölthetõ anyagok nem módosíthatóak és csak a szerzõ engedélyével kerülhetnek kereskedelmi forgalomba.
