Bagi László: Nyílj ki

Csak mész, csak mész, lépdelsz elõre, és mindig hátrafelé haladsz. Ostobább vagy, mint a rák, az tudatosan tolat, de elõre! Iszapba bújik, te meg fertõbe. Túl sokat gondolsz magadról, mert odébb fújsz egy porszemet. De gondold csak meg, a világmindenséghez viszonyítva egy univerzális szellõ porszemként sodorhatja el az egész földet.

És mekkora vagy te? A földgolyóhoz képest egy porszem. Amíg a testedbe bújsz, csak mákszeme vagy a világegyetemnek. Nyílj hát ki, mint a rózsa, mely magába öleli a Nap fényét! Szívd magadba a mindenség erõit! Ne csak a büdös cigarettád füstjét, ami kifújva betölti egész szobádat!

Leülsz az íróasztalhoz, aztán nem jut eszedbe semmi, amit értelmesnek találnál. De mire ez? Mi értelme van mindennek? S kérdésed kongva szeli át az ûrt, hallod. Csak a választ nem. A kérdés meg egyre jobban izzik benned, s valami titokzatos erõ is, ami már szinte szétfeszít, robbanni készül. Olyan ez, mint az õsrobbanás. Egy pici mag tülekedik benned, szabadulását várva, melybõl egy egész Univerzum születik meg, milliárd fényes csillaggal.

Nem tudod, hogy mi végre vagy még, ki magadat úgy nevezed ember.