Bagi László: Reggel láttam…

Reggel láttam. Testében megfáradt öregember volt, fakó barna-zöld szemében csak parázs, még nem a tûz, még szunyókált benne a láng. Õszülõ haja szálait hullatta, akár a fák. Járása ólomnehéz volt, s lépte mégis könnyû. Elszakadt a földtõl, a szíve emelte fel. Barázdákat szántott homlokára a világ gondja, sós könnyeitõl arca száraz, szemének barna-zöldje köré a sírás vörös erecskéket szõtt. És érezte, éjjel a szíve is könnyezet, de nem bánta, lelkét mosta tisztára.

Aztán szájának íve mosolyba hajlott, s osztotta szét lelkének kincseit. S minél több felfelé görbülõ csillogó ajak-hangot adott tovább szívébõl, annál többet kapott vissza. Szeretetet érzett, végtelent. S magához ölelte társait, s érezte, ahogyan ölelik, ahogy átkarolja lelkét Istene.

Aztán eljött az éjjel, s beleremegett elérkezõ mámorába a teste is. Egyetlen ölelésre vágyott már csak, a Kedves érintésére.

Hmm… a reggeli fáradt öregember, én! S vágyam…