A talizmán

Útnak indultunk, fel a hegyre. Vöröslött a nap, bíborszínre festette a felhõket. Vattacukor ez, mint gyermekkorunkban, édes, és gyorsan olvadó… Hamarosan jön az éj, fészkéhez tart a keselyû, vijjog még, csillan a fény vitorlázó tollain. Magányosan szeli az eget, megpihenni tér, várni a holnapot… Mi nem vagyunk egyedül, most még… Itt vagy te, én, és a talizmán. De nekünk nincs idõnk várni, még ma kell az oromra érnünk, hogy a telihold fényébe márthassuk a rubin-smaragd-borostyán kövekkel ékesített, napfényben alkotott kegytárgyat.

A teremtõ erõnek egyesülnie kell az õt befogadó szeretettel, hogy anyja is legyen a fénynek, harmóniában rezdüljön meg az Új lehelet, és nekünk is eljöjjön a holnap.
 
- Óh, mennyien is szenderednek most álomra a völgyben, nem is sejtve, hogy hajnalukat a kezünkben hordozzuk. – törte meg lábunknak könnyed, szívünknek terhes utunkat Ihram hangja… 

- S ha ily egyszerû lenne… De te is tudod, nem az… - feleltem. 

- Tudom… Hiszen, az eljövendõ hajnalon útjára indul az Új, a Gyökerekbõl, hogy emlékeztessen minden lelket arra, honnan jött, hová tartozik… 

- Igen, s hány gyermeke volt már jelen itt a földön az Égnek, s mégis mennyi fül volt képtelen a hallásra, mennyi nyitott szem nézett vakon a semmibe… 

Ünnep ez a nap, mégis ólomsúlyt cipeltünk magunkkal, szomorúságot, mely a világba is beköltözött, és azt az áldott, néhány dekagrammnyi tárgyat… 

- Szerinted Jézus vagy éppen Sziddhártha ma könnyes szemmel tekint ránk, vagy mosolyog? - kérdezte Ihram… 

- Tudod Te is, az õ könnyük olyan, mint a mosoly, mosolyuk pedig olyan, mint a könny… Tiszta, élõ Szeretet… Sokan vannak, kik engedelmeskedve a Bensõ Hangnak az égiek üzenetét viszik hírül, hogy a minden teremtett lélekbe belélehelt Szeretet Tüze újra lángra lobbanhasson a teremtményekben, s természetes útján áramolhasson tovább… 

- S ma kaptunk egy feladatot, hogy e talizmán által egyesítsük a Nap közvetlen és Holdban tükrözött fényét, mely által megszületik az Új, a Rezgés… - tette hozzá útitársam. 

Közben sötét köpenyt öltött a táj, vásznát piciny sárga fénypihék tették sejtelmesen lüktetõvé… És… 

- Nézd, ott a Hold! - szakadt ki Ihramból egy hangos sóhaj… 

- Mindjárt megérkezünk… 

Még bõrünkbe karcolt néhány ág, még aláhullott léptünk nyomán néhány rög, szavunk már nem volt, s pár pillanat múltán ott álltunk célunk kapujában: ez az orom… 

Én megfogtam Ihram kezét, melyben a talizmánt tartotta, s így, együtt, lassú mozdulattal emeltük a Hold arca felé, s vártuk az ismeretlen, ünnepi esemény bekövetkeztét. A holdsugár rászitált a fémbe ágyazott kövekre… És semmi más… 

- Próbáljuk újra! - szóltunk, szinte egyszerre… 

Karjaink megfeszültek, tekintetünk a talizmánon… Langyos szellõ érte arcunk… Felvijjogott a keselyû is - talán álmában… A fény bársonyosan végigsimogatta az ezüstös, vörös-zöld-sárga tárgyat… 

De… nem történt egyéb… 

Elernyedt kezünk, a Holdra néztünk, majd a talizmánra… Aztán újra a Holdra, majd egymás szemébe… És Akkor, Ott, megértettük: a talizmánra már semmi szükség. Csak egy eszközként kaptuk, hogy bizton lássuk: magunknak kell azzá lennünk, s az õsi talizmán apró fénydarabkáit kell szétszórnunk az emberek között, hogy az idõk kezdetén szívükbe rejtettet felismerhessék, éljenek vele… És ez nem csak a mi sorsunk… Ez mindannyiunk sorsa… Mert a Teremtõ mindent megadott a teljes élethez, csak mi voltunk azok, akik errõl az áldásról megfeledkeztünk… 

/Bagi László Hezekiah, 2006./