|
|
|
Bagi László Hezekiah:
Iszathámi, a Szem,
avagy
a Hurrikán Szívében
(részletek)
Múlt, jövõ, jelen...
A múlt az emlékek. A jövõ az Álmok. A múlt a “Mi lett volna, ha…” az „Ez történt...”, a tapasztalatok. A jövõ a “Mi lenne, ha…”, a döntéshelyzet, és a „De jó is lenne, ha...”, a vágyaink. Mindegyik egyszerre Benned él! A jelen pillanatodban! És ezen múlik a következõ lépés, a “lesz…”, amiért tehát Te magad tehetsz.
Dönteni Neked kell…
|
Az elmúlás talán még benned is fájdalmat szül, de mindig valami magasabb-rendû felé vezeti létedet. Az elmúlás csak helyet ad az újnak. Ne akard hát visszasírni a visszasírhatatlant és meggátolni az új megszületését… mert nem tudod… a régi elmúlt, az új megszületik. S hogy milyen lesz annak minõsége? Nos, ez az, ami rajtad áll! Figyeld, hiszen már megfogant…
A fejlõdést és a jövõt illetõen több perspektíva áll elõtted, sorsod alakulása attól függ, mekkora akaraterõvel rendelkezel. Többféle út, többféle jövõ lehetséges, ezért fontos, hogy milyen úton indulsz el, milyen cselekedeteid vannak, mert “ami tõled indul, az hozzád ér vissza”. Minden tetted következményekkel jár, amin nem bánkódni kell, vagy elrepülni örömünkben, hanem tanulni belõle. Ez persze nem jelenti azt, hogy tilos örülni vagy bánkódni, csak hát hajlamos az ember megragadni a végletekben, és az éremnek csak az egyik oldalát nézni.
Vedd észre, hogy ennek az érmének két oldala van! Sõt egy érmét akár az élére is állíthatnál és csak a vékony fémcsíkot nézed… És akkor melyik oldalát fogod látni?
Carpe diem! – Élj a mának. Mindennapi életünkben könnyûszerrel használjuk, és inkább a szenvedélyek végtelen hajszája, a cél nélküli lebegés van mögötte, mint valódi értelme. Napjainkat a szorongás, a félelem, stressz tölti ki, és ez elõl csak menekül az emberek legtöbbje, egy álomvilágba. Élj a mának, de ne az álomvilágban keresd a pillanat örömét és a tudást. Lépj bátran a bensõ útra, az önmegismerés útjára, mélyülj el Önvalódban és Isten szeretetében. Éld meg a Pillanatot, legyél magad is Ott!
Energiák szunnyadnak benned, engedd, hogy ezek szétáradjanak lényed hármasságában: testedben, lelkedben és szellemedben. Ne pazarold értékeidet hiábavaló álmodozásokra, hazugságokra. Fogadd el, hogy ez a földi lét, melyet most élsz, a Nagy Megismerés egy állomása, mely azonban rögösebb és fájdalmasabb is lehet, mint a hazug álomvilág. De ne feledd Lao Ce szavait : “A nehéz a könnyû alapja” (Tao te king 26.). Hát készülj fel és lépj csak bátran!
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
Bukott angyal
Csak a könnyem hull a földre, áztatja örök talaját. És fû nõ benne, örömteli és zöld, napsugárban, szellõvel táncoló. Csak nézem, és nem értem, hogyan fájhat mégis az én szívem. Felhõkön úszom tovább, ringat az álom, és az ég kékje, mint óceán magába ölel. Szorít, ölel, szeret, felemel, mert Isten él benne, belém leheli az élet erejét, féltõn óvó kezét nyújtja felém és kitárt karral fogad, s én a kis semmi, az egyszerû pont végre úgy érzem hazatértem, olyan otthonba, mely mindig várt rám. És már e pont körül forog a világ. A pont maga a világ... Egyedüli, picike, de a hatalmas része, melyhez minden láthatatlan idegszálával hozzákapcsolódik, és érzi, benne lüktet az egész. Egy égig érõ fára kapaszkodtál fel - a száraz, öreg, kérges törzsön, mely sebekkel teli -, a szerteágazó lombok között, azt sem tudva merre menj, de végre megérkezel oda, hol virágot bont a fa, s gyümölcse neked terem.
S ha visszazuhansz földi létedbe, rád vetõdik újra az árnyék, és fáj a szíved, hadd fájjon csak, de könnyeiddel a virágzó fát öntözd!
Talán én is egy bukott angyalként indultam a földi létbe, szürke, poros, szakadozott, törött szárnyakkal, s ezeket a sebeket gyógyítom utamon, hogy ne csak a felhõ ringasson a magasba, hanem önnön erõmbõl, szép, új, hófehér, erõs szárnyam és hitem emelhessen feljebb. És ezt kívánom minden sorstársamnak, s szeretetemmel ezt üzenem nekik, mindnek, most…
Vannak dolgok, melyek úgy tûnnek: megszülettek egyszer, de aztán tudod, mindig ott volt, és azért jött, mert jönnie kellett, mert már idõtlen idõk óta létezett; s úgy tûnnek: ezek a dolgok elmúlnak, fájdalommal töltenek el, pedig érzed, soha nem múlik, csak egy bizonyos ponton változik, de örökre veled marad.
Létezik valahol egy másik világ, amit nem eviláginak mondunk. Létezik, hiszen számtalan jel utal erre. Hogy hol? Bennünk? Mindenhol? Túl a tudaton? Túl azon, amit mi a kozmosz végtelenjeként ismerünk? Lehet... Minden lehetséges, de az igazság csak egy, és azt keresem.
Mindig valami újat hoz a holnap, de az az új tegnap is ott volt, csak még nekem nem létezett. Holnap is megdõl majd egy idea, csak holnap, pedig tegnap sem volt érvényes, de nekünk mégis úgy tûnt. Keresem az utam, pedig a lábam elõtt hever, de nem lábammal kell rálépnem.
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
|
A Hurrikán Szívében
Láttál már hurrikánt? Akár híradóban, természetfilmekben vagy magad is átélve. Micsoda örvénylõ forgatag... Mindent magával ragad, fákat csavar ki, házakat rombol le, hatalmas erõvel bír. De a legérdekesebb odabent van, a hurrikán belsejében. Egy nyugvópont. A hurrikán szíve. Ott nincs örvény, szél-csend van ebben a forgatagban.
A hurrikán szívét szemnek is nevezik, amely ennek a ciklonnak a tengely környéki része, átmérõje akár negyven kilométer is lehet. Ebben a középben általában kevésbé erõs a szél, a szokásos hõmérsékletnél néhány fokkal melegebb van és gyakran még felhõmentes is, nappal láthatnád a napot vagy éjjel a csillagokat, amíg kinn tombol az ítéletidõ. A szemet a szemfal veszi körül, mintegy 8-200 km magasságban, ez az akár 120-250 km/órás sebességgel örvénylõ leggyorsabb és pusztító rész. Itt felfelé áramlik a levegõ, míg a szemben lefelé. Ennek a látszólag vad természeti képzõdménynek számomra sajátos jelentése van…
Hiszen nekünk is megvan a saját csendes belsõ pontunk, a nyugalom helye, az öröklét helye, amit körülvesz a forgatag, a világi élet és vágyaink elsöprõ ereje. És ebben a középsõ ürességben annyi minden benne van.
„Ahol megvalósul a teljes üresség,
ott a nyugalom tisztán megmarad,
minden növekszik a maga rendjén,
az örök áramlásban körbe-halad.”
/Lao Ce: Tao te King 16./
Létezik tehát benned is a hurrikán szíve.
Hányszor jártál már ott? Nem tudod? Nem emlékszel? Pedig naponta akár többször is átmész ezen a ponton. Létezik, de olyan számodra, mint egy szürke átjáróház, amelyben igazán még csak szét sem nézel. Pedig milyen csodák rejlenek benne! Elmész jobbra, hiszen hívnak a vágyaid, a pénz, a test öröme, az anyag világa; de az átjáróház mágnese mindig visszavonz. Újra közel kerülsz hozzá. Csakhogy ismeretlen még és talán igazán még nem is kívánkoztál felfedezni azt. Így túllépve rajta gyorsan tovahaladsz balra, átadod magad örömeidnek, bánataidnak, játszmáidnak, szerepeidnek és õk irányítanak téged, nem te õket. Talán tudatában sem vagy ennek, de így történik. Azonban ahogy az örvényben haladsz, újra közel kerülsz a hurrikán szívéhez. De mit tesz az ember? Mint az õrültek ki-be járkál. És a legnagyobb baj az, hogy tán fogalma sincs, hogy hol járt. Hát épp itt az ideje egy kicsit megállni a rohanásban. Tudatosan odafigyelni tetteidre... És megállni a szürke átjáróházban... Megismerni igazi színeit... És tudni az utat, ha eltávolodtunk, hogyan térjünk vissza ide néhány pillanat alatt.
"Életedet cselekedeteiden
keresztül szemléljed.
Megtanítanak mindenre,
amit tudnod kell."
/Nari/
Ha odafigyelsz és megállsz, rádöbbensz majd: mennyire más innen nézni az örvényt, mint magából a forgatagból. Minél közelebb kerülsz ehhez a szívhez, annál világosabban fogod látni tetteidet. És bizony ez nem mindig fog örömmel eltölteni. Fájdalmas lesz, talán fájóbb, mint amikor még elrejtõztél az álomvilágba, amikor hagytad, hogy az örvény sodorjon. Sokakat megbántottál, és téged is megbántottak. De csak a forgó részt, az állandót benned nem érhette kár. Bocsáss hát meg nekik és bocsáss meg magadnak! És amikor szembekerülsz e felismerésekkel, ha sírnod kell, hát sírj! Csak legyél tudatában, hogy miért. És ha fáj, gondolj bele ebbe: rossz nélkül lenne-e jó? Nem könnyû az út, de rettegéssel kezdõdik a ragyogás, mint ahogy a nappalt megelõzte az éjszaka.
Elégedetlen vagy a munkáddal? Nem ez számodra a legmegfelelõbb munkahely? Gondjaid vannak a családodban? Elsietsz, hogy a városban egyedül sétálj, s közben rájössz, hogy ez nem a te városod, nem találod a helyed benne. Hol a helyed? Hol a boldogságod? Kívül keresed a világban, mint ahogyan, ha ösztöneire hallgat az ember, kifelé menekül a viharból. Pedig a nyugalom a hurrikán szívében van. Ott lelsz békére, ott töltheted fel kimerült lényedet, ott találod a lényeget. A boldogságod és a helyed tehát nem a külvilágban találod meg, hanem önmagadban. Keresd hát a hurrikán szívét a te szívedben! Mert aki már megtalálta: vajon a reggeli friss levegõvel szívta magába? Vagy az ebédnél a paprikás csirkével vette magához, netán délután olvasta egy újságban vagy egy könyvben, esetleg az esti filmben látta? Vagy a csillagok fénye sugározta belé az éjszaka? Megtanították rá? Nos, kívülrõl aligha érkezhetett ez meg. Sokkal inkább belülrõl, azaz mindig is benne volt. Csak felismerte! Hát akkor mi is a feladatom? A felismerés, a rálátás az életre s önmagamra…
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004-2006. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
Rettegés - Ragyogás
Minden pillanatom félelem töltötte ki, rettegés az elmúlástól, a jövõtõl, a múlt bennem élõ zajától, a gondolattól, hogy mi következik most. Mit számít elvakult lelkemnek a jelen pillanat, a nap sütése, az esõ fiatalító ereje, a föld keménysége, tartása és egyben lágy puhasága, a szellõ vagy akár az orkán erejû szél frissítõ lehelete. Gyalázatos életet éltem, felaggattam magamra a félelem ruháit.
És jött a Rettegés…
Fuss, mert utolér! Állj meg, mert mellette elfutsz!
Nézz vissza, mit tapasztál! Nézz elõre, még orra buksz!
Bújj el, vihar jõ, még elázol! Ázz el, hisz tisztulni akarsz!
Ráérsz még, sok idõd van! Siess, mert még lemaradsz!
Süssön a nap, az a jó, de akkor hogyan essen esõ?
És viharban legyen-e majd szép bárányfelhõ?
Virágot vigyél a vázába haza, s lesz-e akkor még rét?
Halni csak fél, vagy kész, és megszületik egy új lét?
Így csaponganak a gondolatok, az érzelmek, így változnak testem sejtjei, hatalmas forgószeleket, földrengéseket, árvizet, tûzvészt hozva életembe. És ugyanakkor ez a káosz lesz az, mely új értelmet nyerhet, mely megtisztíthat, ha rátalálok arra, mely bennem örök és nem változik.
És akkor eljön a Ragyogás…
Fúj a szél, ruhámat tépi, és súg új álmokat,
Éget a nap, és éltet fénye, az igaz áldozat,
Megtart a föld, s majd eltemet, könnyemet
Mossa az esõ, új útra viszik a tengerek…
Elfutok a pillanat mellett, fut velem az idõ,
A sírokon élet terem, hatszirmú virág kinõ…
Az elbújt nap egy mosolyra újra felragyog,
S bár jönnek még bánat-felhõ-paplanok,
Visszanézel, s rád kacsint a Tapasztalat,
Elõre mégy, ha elbuksz nem vagy magad alatt,
Mert esik az esõ és süt a nap, szivárvány a lélek,
Énekeled: Tûzben égek, örök változásban élek…
S csak hiszi a gondolat, nem kapta meg, mit úgy kért,
Halni csak félt, már kész, s megszületik egy új lét…
Szavak, ezek szavak, vannak… nincsenek.
Mint ahogy nincs igazán félelem, szenvedés és fájdalom sem, mégis oly közelinek érzem néha, mégis oly kézzelfogható, szívbemarkoló, idegeket tépõ. És ilyenkor beszélhetnénk mindenféle rémségekrõl, kínzó-gyötrõ vad ördög-állatokról, démonokról, melyek nem hagynak nyugodni, melyek ellen harcolni kell. Válladra ülnek, megtelepszenek a gondolataidban, és már te is gyûlölöd õket. Azaz lassan eggyé leszel ilyenkor velük. Sokan vannak, nem eresztenek, emésztenek - legalábbis így gondolod. De az igazság az, hogy csak Egyetlen Szörny létezik és ez nem más, mint a Tudatlan Ember, aki még nem ébredt Öntudatára, még nem ismeri Valódi Lénye értelmét, helyét a világban és Õbenne.
Már talán felismerted te is, hogy van egy evilági és egy valódi, bensõ lényed, és keresed az utad hozzá. Ám a keresés közben gátak, csapkodó hullámok akadályoznak, kétségek, és mellettük meg-megszólal az Igaz Hang, és egyre jobban érzed, hogy nem hazudik, hogy van cél, de még mindig harcolsz. Ebben a harcban, mely feszült idegeket, vért és törött csontokat jelent, és megnyugvást, a szférák zenéjét, a mindenség fényében való könnyed úszást, még mindig válhatsz egy õrült bolyongóvá, de válhatsz angyallá is. Mindegy, vállalnod kell, ha már elindultál. S ha feneketlen mélységbe esnél, tudd, hogy felemelkedni csak mélyrõl lehet! Az alászállás – mint ahogy a földre is idejöttél – törvényszerû (és egyénien mutatkozik meg mindenkinél). Ilyenkor eléred a magad elé egy papírlapra rajzolt kör legalsó pontját, de innen már csak felfelé vezet az út! És ezen az úton lesz a Rettegésbõl: Ragyogás…
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004-2006. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
Esti mese - a szeretetrõl
A ma esti mese a Szeretetrõl szól. Lesz talán, akinek mese marad, lesz, akinek maga a Valóság - mint ahogyan legtöbbször a fantázia elemei mellett a mesékben van a legtöbb igazság - lesz, akinek ez a kusza mondatok erdeje, s lesz, aki majd értetlenül keresi, hogy hol maradt a megígért mese.
A minap újra Iszathámiban jártam. Ez az a hely, ahol nincsenek falak, csak a fák, a rét, a tenger és az azon-is-túl. Ez az a hely, ahol nem áll az öreg torony, hogy a fehér számlapján körbe-körbefutó fekete mutatók jelezzék az idõ múlását, mert itt az idõ idõtlen, összefolyik múlt, jelen és jövõ. Ez az a hely, ahol minden és mindenki - mintha te magad lennél a fõtér - rád figyel, miközben te egyszerre nézhetsz mindent és mindenkit, és látsz is. Ez az a hely, ahol, amikor azt mondod: magamhoz ölelem a világot, meg is történik (mert nem a te feladatot, hogy mindenkit a két kezeddel karolj át, erre képtelen is vagy, de a lelkedbõl felszakadt sóhaj, a szívedben fogant szikra eljut hozzájuk). Ez az a hely, ahol az úgynevezett jó és rossz egységet alkot, a törvényszerûséget. Ezen a helyen találkoztam önmagammal, hogy átadja ezeket a mondatokat:
Szeretet-e az õszinte dorgálás? Nem jobb-e világossá tenni a dolgokat, mint szemet hunyni? Szeretet-e a megbocsátás? Mert nem jobb-e felszabadítani a másik szívét és szívedet, mintsem a harag fullánkját hordozni benne? Nem ugyanolyan szeretet-e a szívedbõl könnyeidet adni valakinek, mint a mosolyodat? Mert nem jobb-e, mikor sírnod kell, utat engedni a könnyeknek, mintsem erõltetett mosolyt vonni orcádra, míg ott benn fáj, s így hazudni magadnak, s a másiknak. S vajon szeretet-e az, ha fájdalmadat megtartod magadnak, hogy másnak ne fájjon, amikor érzed: kapsz erõt terhének elviseléséhez. Szeretet-e – mikor tudod, hogy a szellem sérthetetlen - valakinek az egoját tudatosan megbántani, ha õ ebbõl tapasztalatot szerez, tanul? Elfogadni egy szívbõl jövõ szót, vagy a lélekbõl arcra hívott neked szóló mosolyt, nem ugyanolyan szeretet-e, mint odaadni azt a szót vagy mosolyt? Az elfogadás nem adakozás-e? Van-e fontosabb, mint lélekbõl élni, igaz megnyilvánulásokkal, s ennek megtalálni a szavait és módjait, hogy a másik értse, s együtt rezegjen vele?
Mert honnan is ered a szeretet? Lélekbõl és szívbõl.
És mit jelenthet? Pontosan látni, hogy a másiknak - légyen az a teremtett természet bármely építõköve - mire van szüksége s azt önzetlenül odaadni.
S a legtöbbet akkor adhatod és élheted meg a szeretet teljességét, ha önmagad megismerésén fáradozva, eme sallangmentes önmagad adod a világnak, s amit az ad néked elfogadod…
Mert ajándék az elfogadás is. Így lesz egésszé az odaadással élni. Add oda a lélek fényét és hangját akkor is, ha az elfogadás olykor korlátokba ütközik, mert a másik, akinek szánod, fél elfogadni. Fájhat neked, amikor úgy érzed, hogy õszinte lélek-üzeneted a másik keserû falába ütközik, de akkor is útjára kell indítanod, mert akkor szeretsz.
Adakozni: ez elsõsorban a lelkiekre érvényes, mert az múlhatatlan, és forrása végtelen, míg az anyagi javak osztogatása véges és mulandó. Persze azt sem feledhetjük, de itt a szándék az elsõdleges a szeretet szempontjából, nem a mérték. Az anyagi javaknak a szükségesen felüli becsülése vagy féltése az ego túlzott vágya. Legnehezebben pontosan ezt döntjük el: a szükséges mértéket. Vagy túlhajszoljuk örömüket, bánatukat, vagy megtagadjuk magunktól az átélésüket. Nem találjuk a harmóniát, az egyensúlyt.
Sajnos igaz ez szinte minden emberi kapcsolatunkra is, gyakran elengedjük szívünk õszinte hangjait, pontosan a hozzánk legközelebb állók elõtt zárkózunk be, s nem engedünk nekik rálátást lelkünk világára. Csupán, mert félünk - önmagunkat sem ismerve - az õ ismeretlen reakciójától. Pedig szeretni akkor lehet, ha magadat is szereted, annyira, hogy ha érzed, hogy valamit ki kell mondanod, vagy meg kell tenned, akkor legfeljebb a hogyan lehet kérdés, nem az, hogy kimondd, megtegyed, és beépítsd életedbe ennek tapasztalatait. És ugyanígy szeretet és átadott ajándék a nem-cselekvés is, amikor tudod, hogy egy bizonyos történésbe nem kell beavatkoznod.
Sokat tanultam embertársaimtól, sokat a szüleimtõl. Õk voltak azok, akiknek kérdéseimre, tetteimre volt véleménye, de cselekedeteim lefolyásába nem avatkoztak bele, a döntést rám bízták, s így egyszerre élhettem meg támogatásukat, s az élet folyamának átélését, magát a szeretetet…
Igen, tanultam, és tanulom… Mert különbséget kell tudnom tenni a mások iránt érzett csupán-szánalom, az engem fûtõ csupán-vágy és a szeretet között, hogy ez utóbbi szõje át a létet… Nem tagadhatjuk: gyakran meghatározza megnyilvánulásainkat az érzelmek vihara, de a szeretet több mint érzelem, a lélek rezdülése. Igaz, hogy a szeretet velünk született, s bennünk lobog lángja örökké, de bizony szeretni tanulunk is…
S végül egy aprócska, élet-mesébe illõ kérdés: Amikor gondjaid adódnak, Isten büntet Téged, avagy tanít, és tanítva szeret?
Ezzel kívánok Néked valóra váló igaz Álmokat! Én megyek, lenyomom a kilincset, kilépek az ajtón, találkoznom kell veletek, vár az Iskola… Mert ti vagytok a tanítók, s én a tanítvány…
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004-2006. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
|
|
