|
Egyszer mindannyian elmegyünk...
Soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, a mulandót nem tehetjük örökkévalóvá, s nem valósul meg minden álmunk. Csak emlékeinkben láthatjuk a tegnapok foszlányait. A mögöttünk eltelt évek fel-felsejlenek, akárcsak az arcok, kiknek mozdulatait szívünk õrzi. Mindannyian elmegyünk egyszer a földi világból, mintahogyan sokan szeretteink közül ma nem lehetnek velünk... Avagy mégis... Hiszen van, ami múlhatatlan, s az emlék nemcsak egyszerû lenyomata a múltnak, hanem itt él a jelenben is, bennünk, egészen az életünk része. Gyakran tûnik mégis ez sovány vigasznak, hiszen a kimondott szó nem talál fülekre, kezed nem szoríthatja meg kezét annak, kiért a gyertyát gyújtod. Csak érzed, hogy valahogyan mégis jelen van õ is, csak érzed... De érzed, s ez nem érzéki csalódás, hanem lelked igaza, az örökkévalónak, a szeretetnek a megnyilvánulása tebenned - a múlandó fölött.
Legyen Neked áldott ez a nap, s a gyertyák lángjában világoljék a távozottak mosolya. Akik pedig melletted állnak most, szeresd õket, öleld meg, mondd ki, s tarts velük könnyeiken és örömeiken át!
|
|
|
Az élet azért van, hogy szeress,
Hogy játsszuk el együtt és nevess,
Vagy ölelj át, s úgy sírj a vállamon,
Mert ami múlandó: a fájdalom,
Minden mást megõriz a te lelked...
Az élet azért van, hogy éld át,
Ez a nap is mosollyal néz rád,
Akkor is, ha esõ csepereg,
Akkor is, ha a könny elered,
Mert szívedben ég a láng: a Szeretet...
|
|
Bagi László Hezekiah, 2007. november 1.
|
